Vitó Zoltán - Szerelem

Megszünt a tér:
nincs "messze", nincsen "távol"
amióta tudom, hogy létezel.
Hol éppen vagy
a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.

Ha megsimítsz egy tárgyat
amint bárhol gondolatban
nálam feledkezel én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel...

Magányából az "én" és "te" kilábol
mely külön értelmetlen félbe szel
csak a tündöklő "Te meg én" világol
értelmes egy velem együtt leszel:
Én vétkezem, amikor Te hibázol
engem őrzöl, ha magadra vigyázol.

...gondolat....

„A legrégibb emberi kérdés:

a miért...

Ezen a kérdésen még eddig mindenfajta logika, minden filozófia és tudomány hajótörést szenvedett.”

/ Erich Maria Remarque /

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő
szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad
más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes
vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek…
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek...

Szabolcsi Erzsébet: Mégis.....

Ne szólj,
szól helyetted a csend.
Ne nézz,
hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj,
hívnak az álmaink.
Ne keress,
hisz úgyis ott vagyok.

Szólj,
fújja hangod felém a szél!
Nézz,
szemed tükrében ragyogok.
Hívj,
érezzem, hogy lobogva vársz.
Keress,
szeress, lásd melletted vagyok.

Mert Te adsz nekem életet

Így múlnak napjaim,
Várakozással telve, vállamon
Megül a csend, a múló idő,
Két szemem töprengő jelenem.

Hétköznapok búja leng,
Dereng homlokom megett
A félhomály, hagyom elfolyni
Gondolatpáráim, tétován.

Mert nem vagyok élő, lelkem
Színe dérbe fúlt pára csak,
De virradat a perc, midőn rám
Veted Nap-hevű mosoly’dat.

Mert Te adsz nekem életet,
Nélküled nincs, ki ír, ébredni
Érted kelek, hangod a hajnal,
Léted szívemnek isteni kenyér.

/Viktor/

Pacsirták szava

Dallamok zengnek
Kertben ülve átölel
Pacsirták szava
/Viktor/

Lélek-napsugár

Városom felett szürke fellegek
Sora, elönti a vidéket az ár,
Mily szerencsés vagyok,
Lábam száraz halmokon
Pihen, tőlem messze zúg
Vad tenger, pille nyár.

Merre jártok pillangók,
Langy májusi szelek?
Mért telnek ily lassan
Napjaim, tétován?

Színes álmokat festek
Az égre, Kedvesem vár!
Selymes lépte-érintése
Nyomán csodákkal telik
A táj, lélek-napsugár.
/Viktor/

Kedvesem hangja

Kedvesem hangja
Öröklét nektár,
balzsam Lét sebeimre
/Viktor/

Így születnek verseim

Szívem zakatol,
Szellemem szétfeszít,
A porhüvely, létem tégelye,
Szűk ruhaként hasad szét,
Kezem elindul, pennám markolá, S rója sorait,verseim,
Lelkem gyöngyeit
/Viktor/

...gondolat....

Csak a teljes őszinteség tesz szabaddá és védetté. Mert ha félelmeinket legyőzve kimondjuk az igazat önmagunkról, akkor már nem maradnak olyan támadási felületeink, amelyeken keresztül bárki megzsarolhatna vagy manipulálhatna minket.

Mert nem az őszinteség tesz védtelenné, hanem azok a félelmeink, amelyek elől menekülve elkezdünk hazudni vagy hamis szerepeket játszani.


/Jávorkai Judit/

Elűzöd fellegim

Az éj lassan elcsitul,

Nappali álmunk homályba

Száll, riadt gyermekként

Odvában vacog, a halál.

Búvik a mély rettenet,

Érintésed ősi varázs,

Báj, elűzöd fellegim,

Feledésbe hullt, a magány.

/Viktor/