Szeretném, ha szemem tükrében fedeznéd fel a világot, s észrevennéd az igazán fontos dolgokat.
Szeretném, ha tudnád, hogy a sivatagban is nyílik virág, s hogy a hóesésben is van melegség, mert így él a világ.
Szeretném, ha velem együtt kiáltanád, hogy suttogva is értem szavad, mert így nincs az a szív, mely megszakad.
Szeretném, ha látnád, hogy a vak ember is láthat csodás dolgokat, s kinek néma az élet, az is várja a hangokat.
Szeretném, ha együtt éreznénk azokat a dolgokat, melyeket a sok ember a jelentéktelen dolgok miatt egyre csak halogat.
És végül szeretném, ha már ráncok borítják arcunkat, azt lássam, életünk nem is lehetett volna ennél boldogabb!

/Takács Péter/