2009. július 31., péntek


" Nem az az erős, aki nem esik el,

Hanem aki mindig fel tud állni. "

/Machiavelli Niccolo/

„Ha tudsz egy szóval úgy fordítani a dolgon,

hogy megvilágosodjék a kérdés,

akkor miért ködösítesz?

Ha tudsz egy mosollyal más arcára mosolyt

csalni,
akkor miért pártolod a mogorvaságot?

Ha tudsz egy kézmozdulattal másokon segíteni,

miért tartod karjaidat béna lustaságban? Ha

tudsz szeretni, miért várod el,
hogy előbb mások

szeressenek?”

/ Tatiosz /

"Mielőtt megszólalsz, gondold végig,

hogy amit mondanál, szebb-e, mint a csend,

amit meg akarsz törni."

...Ami elmondhatatlan,hogy is mondjam el?....

2009. július 11., szombat


"Szerelem az, amikor csendes nyugalommal csak
átöleled és tudod, az életed is rábíznád. Mikor
biztonságban érzed magad, és akármilyen baj ért,
akármilyen zaklatott vagy mellette megnyugszol.
Ahogy némán a szemedbe néz, és csak megszorítja a
kezed... Mikor olyan titkaid is elmondod neki,
amiket még te sem tudtál azelőtt magadról. És ha
reggel kinyitod a szemed, ott fekszik melletted,
gyűrötten, kócosan, mégis boldog vagy."

Csók az esőben

Este volt... Nagy sötétség már...
Az eső esett... Az út tiszta sár.
És mi mentünk, mentünk hazafelé...
Az eső esett... Már eláztunk eléggé.

Mindkettőnk haja csupa víz volt.
Én ránéztem, s csak mosolygott...
Pedig fázott... Fázott a hidegben.
A hidegben, az esőben, a sötétben.

De én ott voltam... Mellette voltam.
S melegítettem testét, ahogy tudtam.
Pedig fáztam... Én is fáztam a hidegben.
Még sem érdekelt, csak ne fázzon az esőben.

Hozzám bújt, megölelt, s én is megöleltem.
Eddig éreztük az esőt... De már nem...
Az eső megszűnt létezni, s minden más.
Nem éreztük már a hideget, csak egymást.

S mikor hideg, fázós ajka ajkamhoz ért.
Megszűnt minden... Minden, mi idő és tér.
Egy pillanatra elhagytuk e sötét helyet...
De véget ért a pillanat. Ismét sötét lett.

Az eső újból eleredt... És csak esett...
Csend volt, de az eső megtörte a csendet.
És mi mentünk, mentünk hazafele a hidegben...
De melegített minket egy érzés... A szerelem...

..Várlak...

Ahogy a fák meghajlanak az őszi szélben,
Ahogy a párok sétálnak az utcán kéz a kézben,
Ahogy a madarak szállnak fenn az égen,
Úgy szárnyalok én is, szerelemtől ébren.

Ahogy a vergődő hullámok a parthoz simulnak,
Ahogy a fázó madárfiókák az anyjukhoz bújnak,
Ahogy a levelek táncolnak a szélben,
Úgy simulok hozzád, ha majd eljössz értem.

Csak szemed és szemem,
Csak nézel s én nézlek.
Úgy ölelsz át némán,
hogy nem szólsz csak érzel.

Szememmel szeretlek.
Esztelen kereslek.
Minden mozdulatban,
Elmúlt pillanatban.
A jövő titkaiban,
Várlak bódulatban.
Részeg kábulatban.
Édes hangulatban.
Ha napfény vesz körbe,
Vagy sötétségbe veszve.

Csak szemed és szemem.
Úgy nézel úgy nézlek.
Nem kell a sok szó,
Mert tudom, ez így jó.

Hozzám szóltál, és én akkor vettem észre,
hogy hozzám még soha nem szólt senki.
Mint mikor valaki váratlanul megtalálja a hazavezető utat,
és mikor rátalál, akkor jut az eszébe,
hogy hosszú időn keresztül bolyongott a sűrűben.
Olyan sokáig, hogy közben elfeledte,
valaha keresett valamit.
Nem csak hozzám nem szóltak,
én se szóltam senkihez.
Ha valaki, úgy, mint én magányosan bolyongott az erdőben,
és csatlakozott volna hozzám, azt én udvariasan elhárítottam,
mert idegennek gondoltam, és csak odáig engedtem,
hogy megmondja, hogy van, és merre visz tovább az útja.
Aztán jöttél Te, veled találkoztam,
és nem éreztem azt, hogy idegen volnál,
és Te rengeteget beszéltél hozzám,
mint aki tudja, hogy rövid az idő,
amit egymásnak adhatunk,
és sok van, amit be kell pótolnunk.
Közben megtanultam csendben,
szavak nélkül is érteni Téged,
együtt lenni veled.
Megtanultam a gondolataidat,
megtanultam nélküled is veled élni.
Ez a csend jó,
addig jó,
amíg meg nem némul.

"Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol.

Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.

Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba

vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.

Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.

Nemcsak mi haladunk az utakon az, utak is haladnak velünk.

Az utaknak céljuk van .

Minden út összefut végül egyetlen közös célban.

S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a

sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva

végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz.

Igen, az utaknak értelmük van.

De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

"...amikor azt kezded érezni valakivel, hogy már pusztán a jelenléte, csupán az, hogy együtt vagytok- semmi más, mert másra már nincs is szükség, mert nem kérsz tőle semmi egyebet-, csak a puszta jelenlét, csak az, hogy a másik létezik, elég ahhoz, hogy boldog légy...akkor valami benned nyílni kezd, ezer és ezer lótusz borul virágba egyszerre.... Akkor tényleg szerelmes vagy, és akkor túl tudsz jutni mindazokon a nehézségeken és akadályokon, amit a valóság eléd gördít. A sok-sok szenvedésen, gyötrelmen, szorongáson képes leszel mind túljutni, és a szerelem egyre csak növekszik és virágzik benned, mert ezek a helyzetek mind kihívások, amiket ha meg tudsz oldani, a szerelem csak egyre erősebb lesz benned."
(Osho)