Tudod arra gondoltam,

hogy a világ mestere,

mindentudó tanítója az embernek,

akitől, ha nagyon jól figyel

mindent, ami fontos elleshet

a fáktól, a virágoktól,

a tengerektől, a vihartól,

amelyik bármekkora port kever,

úgyis lecsendesedik egyszer,

a mindig megtérő madaraktól,

a víztől, amelyik szenvedve is,

de végül eljut örök hazájába

a végtelen óceánba,

a mértéket ismerő vadállatoktól,

de még az apró kis hangyától is,

a semmivé tűnő felhőktől is,

olyan mester a világ,

mint egy jó tanító,

aki minden titkos tudását,

kincset érő tapasztalását

segítőkészen átadja,

de csak annak, aki figyel rá,

és csak az figyel rá, aki szereti,

talán leginkább a gyerekek,

nekik mondja

a legtöbb igaz meséjét

talán, mert leginkább ők szeretik,

arra figyel az ember szívesen,

akit szeret,

ez nem kötelező tananyag,

csak éppen nélkülözhetetlen
az élhető élethez

annak, aki figyel,

nem csak a világ külsejére,

hanem minden rezdülésére,

annak idővel minden titkát elárul,

de mestere és tanítványa egymásnak

két egymást szerető ember

egyszerre mesterei is,

tanítványai is egymásnak azok,

akik szeretik egymást,

a tudás, amit átadnak

nem tanult tudás,

nem iskolában bebiflázott,

inkább, amit még gyerekként

a világtól szemfülesen ellestek,
mint zsebbe az üveggolyókat

a kezdetektől összegyűjtöttek,

de amit érdektelenség miatt
elrejtettek,

ami ott van elfelejtve az emberben,

ott van a lélek csendjében

várva,

ha egyszer szükség lesz rá,

erre a lenézett gyermeki ismeretre,

akkor talán az egymásnak átadott,

kettő által összegyűjtött tudás,
darabokból összerakott térkép lesz,

ami tájékozódni segít,

ebben a labirintussal teli világban

nem hagy eltévedni.

.kaktusz